Megérzés: Argentin helyszínelők

Egy fiatal lányt meggyilkolnak, az ügyre pedig a rendőrség legnívósabb nyomozóját, Fransisco Juanezt (Joaquín Furriel) állítják. Egyik alkalmazottja az újonc, ám okos és ambiciózus Manuela (Luisana Lopilato), aki egyben azt a feladatot is kapja, hogy kémkedjen Juanez után, ugyanis új felettese sáros lehet egy gyilkossági ügyben. Az eset egyre bonyolódik, Manuelanak pedig rá kell jönnie, hogy semmi sem az, aminek látszik.

Alejandro Montiel (Perdida) rendező nem vesződik holmi expozícióval, egyből a dolgok közepébe vág. Ez kétségtelenül jót tesz a tempónak, ám kapkodjuk a fejünket: ki kicsoda és mi miért történik? A kötelező gyorstalpalónak szánt dialógusokból kiderül, hogy melyik karakternek mi a szerepe a történetben, ugyanakkor a direktor a későbbiekben sem vesz vissza a lendületből. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a cselekmény egyszerre két ügyet követ nyomon: a tinédzser lány meggyilkolását, illetve a belső (titkos) vizsgálatot Juanez ellen.

Montiel rengeteg névvel és helyszínnel dobálózik, s bár túlzás lenne azt állítani, hogy összezavar, nem mindig a legkönnyebb összerakni a képet. Becsületére legyen mondva, hogy mindkét szálnak megvannak a maga erősségei. Képes fenntartani a figyelmet, úgy szórja el információmorzsáit, hogy a nézőt érdekelje a végkifejlet és gyártsa a teóriákat az igazság keresése során.

A rendező érezhetően nagyobb hangsúlyt fektet a tini lány esetére, igyekszik nézőjét tévútra terelni és pont akkor hozza be a másik ügyet, amikor arra szükség van. Működik a kontraszt, a neo-noiros áthallások remek atmoszférát teremtenek és a feszültséget is ügyesen fokozza Montiel. Ahogy azonban haladunk előre a cselekményben, úgy csúszik ki egyre inkább a gyeplő a kezéből. Az addig érdekfeszítő kérdésekre választ kapunk, érkeznek a már említett csavarok és teljesen szétesik az összkép. A fő szálat egy huszárvágással nyisszantják el, a megoldás pedig minden, csak nem kielégítő.

A gyilkos kiléte meghökkentő ugyan, de motivációja inkább hihetetlen: az „utolsó csepp a pohárban" és a vérkötelék lélektanára reflektálna, de ebben a formában ez csak további következetlenségeket eredményez. Juanez ügye már egy fokkal fifikásabb, kár, hogy a végeredmény hasonlóan sekélyes. Az alkotók úgy próbálták meg beállítani a „heuréka" pillanatokat, mintha még nem készült volna a Megérzés-hez hasonló, tizenkettő meg még egy tucat krimi. Az elhintett nyomok alapján még működhetne is a végkifejlet, melyben megvan a dramaturgiai, illetve pszichológiai megalapozottság, de túlontúl átlátszó és nagyot akar mondani, végül pedig ezen hasal el.

Kár érte, mert az utolsó harmadig kifejezetten érdekfeszítő nyomozós darab Montiel alkotása. Komor hangulatú, jól felépített krimi és thriller elegye, de indokolatlanul sok szálat mozgat, amivel nem tud érdemben mit kezdeni. Beleszürkül önnön nagyságába, hogy aztán megrekedjen egy közepes tévéfilm szintjén. Kicsit olyan az egész, mint egy Helyszínelők epizód, amiben két ügyet oldanak meg egy, jelen esetben két óra alatt. Hogy ez kinek ajánlólevél és kinek taszító tényező, azt mindenki döntse el maga.